Ott ültem a bőröndöm előtt és vártam. Istenem, mibe fogok bele? Soha nem féltem az új dolgoktól és szeretem a kalandot az új dolgokat kipróbálni, de ezt valahogy soha nem terveztem be az életemben. Amikor a kilencvenes években ki akartam menni Magyarországra dolgozni egy jobb élet reményében István azt mondta nekem, aki akkor már vőlegényem volt: egy igazi hazafi nem hagyja el a hazáját soha, csak a gyenge jellemű emberek mennek külföldre, milyen magyar vagy te, ha itt tudod hagyni Erdélyt, azt a földet ahol az őseid éltek. Gyökértelen akarsz lenni?- és így aztán nem mentünk sehová, hanem nyáron megesküdtünk és éltük a magunk kis egyszerű életét. Én titkárnőként dolgoztam egy nyomdában, István meg mester volt a szomszéd gyárban. Nem voltunk soha gazdagok, de ami szükséges volt mindig kikerült. Itthon még varrogattam is ez is hozott kicsi pluszot a konyhára és aztán jöttek szépen sorjában a gyerekek is. Egy éves házasságunk után megszületett Kincsem,  akit István néhai nagyapjáról neveztünk el, majd rá két évre megszületett a második fiúnk, Okoska. Ahogy a gyerekek nőttek úgy gondoltuk, hogy nagyobb lakásba kellene, költözzünk, akkor vásároltuk meg a háromszobás lakást. Természetesen nem volt elég a pénzünk így aztán banki kölcsönhöz folyamodtunk. Akkor nagyon jó ötletnek tűnt, a bajok csak később kezdtek jelentkezni, amikor hirtelen a kamatok nagyon felmentek és a két fizetés már nem volt elég a törlesztéshez is és a megélhetéshez. De a baj mindig csőstől érkezik, nehogy túl könnyen ki tudjunk vergődni belőle. Egy nyári délután történt, amikor István a garázsoktól hajtott ki és véletlenül elütött egy férfit, aki részegen tántorgott az autó elé. A bajt még az is tetőzte, hogy aznap István is megivott egy pohár bort, és bár én mindig mondtam, hogy nem jó úgy vezetni, ha csak egy kortyot is ittál, mindig lelegyintett, hiszen egy pohár az nem számít sehol. Annyira nem számított, hogy el kellett adjuk az autót és még adóságot is kellett kérjünk, amire a fájdalompénzt, meg egyéb kezelési költségeket kifizettük. Közben a gyerekek nőttek, én jártam dolgozni és délután otthon tanultam a gyerekekkel. István egyre inkább magába esett, annyira, hogy el kezdett inni és néha még betegeskedett is. Nem akartam elhinni, hogy az a szép család, amit mi megálmodtunk, csak úgy összehulljon, tartottam Istvánba a lelket, azt mondtam, nem baj, ha csak tiszta kenyeret eszünk is, akkor is túl leszünk ezen a bajon. Délutánra még bevállaltam diákokat matematikából és románból korepetáltam őket, hogy ezzel is pótolni tudjam a hiányokat. Ment is a dolog egy darabig, már úgy nézett ki, hogy egyenesbe jövünk és a víz tetején maradunk, amikor megint beütött a krakk. Egyik napról a másikra Istvánt kirakták a gyárból és munkanélküli lett. Okoska15 éves volt és Kincsem17. Már a két állás sem volt elég, hiszen a megélhetés mellett a bankot is kellett törlesszük. Annyira el voltam keseredve, hogy már azt hittem feladom. Akkor találkoztam egy volt osztálytársammal, Marikával, aki elmondta, hogy ő külföldre jár dolgozni már lassan hat éve és szépen megél a családjával ebből. Összeszorítottam a fogam és arra gondoltam, ha ez a megoldás arra, hogy megoldjam a gondjaimat akkor ezt is megteszem. Beiratkoztam egy idősgondozói tanfolyamra és el kezdtem otthon tanulni a német nyelvet. Istvánnak mikor elmondtam csak fogta a fejét, de most nem mondta, hogy ne hagyjam el a hazát. Tudta ő is, hogy nincs más megoldás.

• Te itthon maradsz és vigyázol a gyerekekre, én meg amint tehetem, küldöm a pénzt. Különben is három hónap múlva itthon vagyok.

Így kezdődött el új életem, új szakmában és új helyeken valahol külföldön, ismeretlenek között.

Ott ültem a bőröndöm mellett és vártam a taxit. A torkom összeszorult, amikor az ajtó becsapódott utánam. István az ajtóban állt és esetlenül intett egyet.

• Vigyázz magadra és amint tudsz, telefonálj.

A vonaton imádkoztam, hogy lecsendesítsem magamban az izgalmakat. Kölcsönpénzzel indultam útnak, de azt is nagyon féltettem, nehogy valaki megneszelje, hogy pénz van nálam és kiraboljon, és akkor haza se tudok jönni. Az ima jót tett, lassan le kezdtem csillapodni.

• Nyugodj meg Veronika! – mondogattam magamnak- ez is csak egy kaland és te szereted a kalandokat. Most aztán megmutatod magadnak és az egész világnak, hogy milyen fából faragtak téged. Nem fogsz most megijedni egy kis külföldi munkától. Ha más meg tudja csinálni, akkor te hogyne tudnád.

Ismerős ez a szöveg? Amikor azzal nyugtatod magad, ha más, akkor én is? Nekem ez be szokott válni, és hát mit mondjak, akkor is bevált. Elé vettem a német könyvet és olvastam a szavakat, hogy mire odaérek már nagyon formába legyek.

A vonaton valahol Brassó környékén felült egy román nő, aki ugyancsak Ausztriába utazott és mikor megtudta, hogy Bécsig együtt utazunk, úgy megörvendett nekem, hogy egyből átült az én fülkémbe és elkezdett beszélgetni velem. Az eleinte még örvendtem is, hogy legalább nem vagyok egyedül, de annyit mondott, hogy egy idő után éreztem a fejem zsongani kezd és már azt se hallom, mit mond, csak néztem, ahogyan a szája mozgott és néha egyet-egyet bólogattam hozzá. Egész éjjel a szája be nem állt. De ne kérdezzétek miről is beszélt, valamiket mondott a férjéről, akit ugyan nem szeret, de vele él, mert egész jól el vannak, a gyerekéről, akit annyira imád, hogy ki se tudja mondani és, és, és. Már valahol a családfánál tartott, de bocsánattal legyen mondva én valahol rég elmaradtam és csak udvariasan hallgattam, de a fülemig már nem jutottak el a szavak csak apró zajfoszlányok formájában. Bécsben, amikor leszállt és otthagyott nagy ölelgetés után szinte megkönnyebbültem. Becipekedtem valahogy nagy nehezen a bőröndömmel a váróterembe és felhívtam a megadott telefonszámon azt az úriembert, aki utánam kellett jöjjön, vagyis a munkaközvetítőt, aki mellesleg osztrák volt és egy babot se tudott magyarul. Előre magamban elismételtem mit fogok mondani. Amikor felvette, egy szuszra elmondtam, nehogy félbeszakítson, hogy én ki vagyok, és hogy megérkeztem.

• Jól van, húsz perc múlva ott leszek – és azzal letette a telefont.

Megkönnyebbülten nyugtáztam le, hogy ezt is megoldottam és elég simán ment az első német beszélgetésem. Igen ám, de eltelt húsz perc és még húsz és én már el kezdtem idegeskedni, hogy vajon akkor most jól értettem, amit mondott? Vajon húsz percet mondott, vagy két óra húsz percet? Mindenfélét össze vissza gondoltam és közben éreztem, hogy az idegeskedésem egyre nő és a fáradtságom is. Arra gondoltam, hogy várok jó sokat, talán egy órát, kettőt, lehet valami közbe jött. De mi lesz, ha nem jön egyáltalán? Akkor mihez fogok kezdeni? Ha nem fog jönni estig, akkor megérdeklődöm, mikor megy vissza vonat és hazajövök. Annyi pénzem még van, és ez van. De akkor, hogy fogom megadni a kölcsönkért tartozást? Nem, nem, nem jöhetek haza, ha csak egy módja is van, maradnom kell. Erre már olyan ideges lettem megint, hogy szinte hányingerem lett. Leültem egy padra és imádkozni kezdtem. Így telt el legalább két óra, mire megérkezett egy hatvanas férfi és egy fiatalabb. Nem tettek rám valami jó benyomást, de örvendtem, hogy legalább odaértek. A férfi bocsánatot kért, állítólag sokat kellett várni valahol és menjek, mert még el kell, vegyenek valakit a reptérről is. Addigra már jó délfelé állt az idő. Az autóban, amikor beültem, egy kicsit felszusszantam és kézzel, lábbal magyarázni kezdtem, ami nem jutott eszembe németül azt mondtam angolul vagy ki tudja, hogy, de igyekeztem megértetni magam. Az idősebb férfi Manfréd elég toleráns volt, úgy látszik szokva volt már az ilyen se keze se lába mondatokkal, mert nagyon udvariason bólogatott és azt mondta nem is olyan rossz a nyelvtudásom. Aztán utaztunk, reptér és ki a városból, kanyar után egyszer csak megfordult bennem minden és alig tudtam kihajolni az autóból, hogy le ne hányjam az autó belsejét. Nagyon kellemetlen volt, borzasztóan röstelltem magam, de ugyanakkor olyan rosszul is éreztem magam, hogy alig álltam a lábamon. A sok izgalom megtette a hatását, na meg a nem evés és a kanyarok. Három óra felé megérkeztünk a kisvárosba ahová kellett menni, de nem mehettünk fel a családhoz, mert csak hat órára vártak. Leültünk a nagy melegben a központi cukrászda teraszán és vártunk. Én csak vizet ittam és igyekeztem minden erőmmel azon lenni, hogy valamennyire jöjjek helyre és ne nézzek úgy ki, mint egy mosogató rongy. Hat órakor, amikor a család kapuján beléptünk, már azt se tudtam lány vagyok vagy fiú. A sok nem alvás, az izgalom és meleg megtették a hatást. Manfréd bemutatott a családnak, és megemlítette, hogy én nagyon fáradt vagyok, esetleg hamarabb, ha megengedik, lefeküdnék.

• Felesleges, mert kilenc órakor mi is lefekszünk, akkor majd lefeküdhet. – ezekkel a mondatokkal írta be a mama magát az emlékezetembe, és sajnos később se cáfolta meg roppant jóindulatát.

Szikár vénasszony volt, körülbelül hetven valahány éves és a férje idősebb, pontosan kilencven éves, ő volt a beteg, rá kellett vigyázni.

• A férjemet szólítsa csak Opának, engem frau Évának. Legyen szíves porszívózza ki a szobáját ott fog aludni, a szőnyeg egy kicsit kopottas, de felvesszük és megfordítjuk, úgy jobban fog kinézni, utána meg behozzuk az ágyát is ahol aludni fog.

Én szó nélkül kiporszívóztam és utána becipeltük az ágyat Manfréddal, utána ment el csak. Hát mit mondjak, régi szoba, kicsit dohos és az ágy sem volt valami nagy wasisdass, elég keskeny lévén, egyszer lemértem 95 cm volt csak. Ebben az ágyban töltöttem el három és fél hónapot, de nem bántott különösképpen, arra gondoltam, hogy ez egy kaland, és ha kell, a földön is elalszom.

Másnap igyekeztem mindenben a kedvére lenni a fraunak, de valahogy nem sikerült. A baj az volt, hogy kiderült a német tudásom elég gyenge lábakon áll. Bár sok mindent értettem, nem voltam képes a szavakat mondatokká összerakni, s ha eszembe is jutottak a szavak, hiszen otthon három hónapon keresztül csak tanultam, mintha a levegőben röpködtek volna, éreztem, hogy csak a szavakkal nem tudok semmit kezdeni.

• Ich mache alles….ezt tudtam mondani és mindenre ezt is mondtam, miközben figyeltem, hogy minek mi a rendje, hogy minél hamarabb megtanuljam a házi szabályokat. Az orvosságot már első nap össze tudtam rakni, mert le volt írva, olvasni tudtam és hát értelmesnek is tartottam magam annyira, hogy ki tudjam következtetni melyik dobozban mi, van. Délutánra mégis a banya, mert kiderült, hogy az, felhívta Manfrédot és azt mondta, takarítson el engem onnan, mert ő nem tud velem értekezni, mert én nem tudok németül. Én értettem, hogy miről beszélgetnek, de nem tudtam mit szólni, csak összeszorult szívvel vártam, hogy mi lesz velem. Még a gondolatára is sírnom kellett, hogy most ennyi fáradság után csak úgy hazapakolnának. Nekifogtam kipucolni a konyhát, látszott, hogy évek óta nem laktak a házba, minden csupa por volt és a ház tele volt pókhálókkal. Közben meg imádkoztam, hogy a jó Isten ne engedje meg, hogy én hazamenjek, mert nekem törik, szakad, itt kell maradni és meg tanulni a németet, hogy el tudjak boldogulni. Manfréd megígérte, hogy elvisz, csak kérte a fraut, adjon egy hetet, hogy tudjon helyettem valaki mást szerezni, mert az nem olyan könnyű. Akkor egy kicsit haragudtam én is rá, hiszen nekem azt mondta volt, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem tudok olyan jól, hiszen megértő család, de mint kiderült ők nem is tudták, hogy én nem fogok folyékonyan csacsogni velük. Utóbb aztán mégiscsak hálás voltam, hogy így történtek a dolgok, hiszen bárhogy is vesszük, végül ott maradtam három és fél hónapot és két hónap után már elég jól tudtam beszélni, igaz éjjel nappal tanultam. Sokszor úgy aludtam el, hogy a fülhallgató a fejemen maradt és még álmomban is a német szöveget hallgattam. Az első hetem volt a legnehezebb, de azt majd holnap fogom elmesélni.