milyen új életet kezdeni negyven útán?

Folytassa nővérke külföldön ?

3. A kezdet mindig nehéz

Jó volna folytatni, ha már elkezdtem mesélni. Szóval ott maradtam, hogy 46 évesen eldöntöttem, hogy megtanulok egy új nyelvet és elmegyek világot látni, szerencsét próbálni, mint a néhai legény, vagy leány a mesében. Hogy miért indultam el? A fiam érettségi elött állt, az órákat egyre nehezebb volt fizetni, tudtam, hogy a főiskola még nehezebb lesz. De nemcsak ez volt az oka. Egyre nehezebb anyagi helyzetben kerültem, a spórolt készleteim már rég kifogytak, egyre inkább adósságom lett és nem tudtam sehogy sem zöld ágra vergődni. Egy nyomdának dolgoztam, titkárnőként majdnem mindent megcsináltam, könyvelés, bank, rendelések, még a kliensekkel is sokszor én vettem fel a kapcsolatot, a rendeléseket, nyomtattam, másoltam, mindent, amit megkértek és mégis folyton a panaszkodást hallottam. A cég nem ment rosszul, de fizetés nem volt elég hármunkra,Istvántól soha nem kaptam pénzt,az ő fizetéséhez semmi közöm nem lehetett, emelésről szó se lehetett. Munka után otthon órákat adtam, matematika és román irodalom és nyelvtanból korrepetáltam mások gyerekeit, miközben az enyémekkel nem volt időm foglalkozni.Úgyhogy Istvánnal különmentünk, nem akartam még vele is vitázni,Az exem a válás után éppen egy szerelmi időszakban volt, még a gyerekek miatt se tudtam hívni, mindig azzal takaródzott, hogy nekem kellett elválni, most egyem meg amit főztem. Előszőr arra gondoltam visszamegyek a tanügybe, ott hátha fel tudom tornászni magam kicsit jobb fizetésre, de sehogy nem jött össze. Nem volt senki, aki beprotezsáljon sehova és saját erőből hiába próbáltam, valahogy mindig kudarcot vallottam. Ott álltam, két egyetemmel, egy főiskolával és még kitudja mivel és nem voltam jó tanárnak. Nem akart semmi képen összejönni, pedig évek óta otthon diákokat készítettem fel vizsgázni és tudtam, hogy jól csinálom, tudom az anyagot, amit az iskolákban kérnek. Ma már tudom, hogy jó volt. Minden úgy van jól ahogy van, hiába éreztem, hogy én tanító akarok lenni, ezekben a mai iskolákban nincs nekem helyem. Az én elképzelésem a tanításról teljesen más, ha bekerültem volna, csak kiégek, és semmi örömöm nem lett volna benne. És akkor találtam meg a harminc éve nem látott, semmit se tudtam róla, volt osztálytársamat, meg egy ugyancsak 25 éve nem látott volt munkatársamat. Mindkettő Ausztriában dolgozott, az otthoni betegápolásban. A fizetés jóval több, mint amit itthon meg lehet keresni, csak kell tudni németül és érteni egy keveset az ápoláshoz. Anyámat éveken át ápoltam, tudtam, hogy ha ők meg tudják csinálni, én miért ne? Hogy féltem? Igen, nagyon féltem, de nem sokat gondolkodtam rajta, mert akkor biztosan lebeszéltem volna magam róla.

-Jó lesz, meg tudod csinálni, már annyiszor az életben újra kezdted az életed, jó lesz.

Február végén beadtam a felmondásomat, úgy, hogy még egy hónapig maradok és megtanítom az utódomat mindenre, amit meg is tettem, annyira ahogyan csak tehettem, és közben elkezdtem tanulni a németet. Csak pozitívan, csak pozitívan. Az iskolában 14 évig franciát tanultam, még az egyetemen is azt kellett tanulni, persze abból sem büszkélkedem, mi a francnak kell az idegen nyelv, mikor a határok le vannak zárva? Azt hittem mindig kommunizmus lesz, soha nem lesz más világ. Most meg bánom, hogy nem vettem komolyan, sokkal jobb volna, ha idegen nyelveket tanulok a sok más helyett, talán jobban érvényesülnék a nagyvilágban. Három hónap után annyira elbírtam magam, hogy én már olyan jól értem a németet, hogy júniusban el is mentem Ausztriába, amint már lentebb meséltem, persze, hogy gyenge voltam, egy hétig még megszólalni se tudtam, úgy belém rekedt a szó.

Ennek már 5 éve, az óta letettem a B1 es nyelvvizsgát és most már készülök a B2 vizsgára is, de most is azt mondom, hogy még hosszú út áll előttem. Mindent megértek és bármiről tudok beszélni, sőt könyveket olvasok és filmeket nézek, mégis még nagyon sok van addig, amíg legalább olyan szinten nem beszélek, mint mondjuk románul. De nem adom fel, megfogadtam, hogy amint leteszem a B2es nyelvvizsgát az angolt is újra előveszem és párhuzamosan fogom a két nyelvet tanulni. Be fogom pótolni azt, amit elmulasztottam eddig.

Megmondom őszintén, kicsit féltem az elején, hogy lesz türelmem az idős és beteg emberekhez, mennyire tudom őket kezelni, mennyire fogok bizonyos dolgokat utálni vagy nem utálni. Aztán rájöttem, hogy ez is kicsit olyan, mint a tanítás. Az ápolás is egy hivatás, és én szeretem az embereket. Ez is egy szolgálat, és sokat lehet benne tanulni, vannak buktatói és vannak sikerélmények is, ugyanúgy, mint a tanításban. Nem voltam és nem vagyok útálos, ha olyan munkát kellett végezzek, felhúztam a kesztyűt, megcsináltam, utána kezet mostam lefertőtlenítettem magam és folytattam egyébbel.

Egyedül egy ezeridegen házba egy idős emberrel, biza nem volt egyszerű, főleg, hogy az értekezésünk is az elején elég nehezen ment. Hogy mi volt a dolgom? Reggel hajnalban, mert az öregem kb. fél hatkor kelt mindennap, elő kellett készítsem a ruháit, mert ő bevonult egy félórára a fürdőbe mosakodni. Amig ő mosakodott én bevetettem az ágyakat és elkészítettem a reggelit. Reggeli után vagy takarítottam, mostam, vagy elmentem bevásárolni kb. két kilométert gyalogoltam amíg az üzletbe értem. Délben főztem, sokszor még sütöttem is valami finomat neki és utána a kertet is rendeztem, majd délután sétálni mentem az öreggel majd vacsora és lefekvés. Este készítettem ki mindig másnapra a gyógyszereit és amikor már volt idő magamra, akkor tanultam a németet. Három hónapig se internetem se tévém se rádió, semmi az égföldjén nem volt. Internetet vettem a postán, de kiderült, hogy nem működik, úgy, hogy kidobott pénz volt, tévét meg a harmadik hónapba hoztak nagy nehezen a fia meg a felsége, hosszas könyörgés után. Szabad időmben lementem a falúközpontjába és egy bizonyos helyen volt annyi jel, hogy pár sort írhattam haza és telefonon párszor beszéltem a fiaimmal. Ez volt életem leghosszabb három és fél honapja, életemben először voltam ilyen hosszú időre távol a gyerekeimtől, ők pedig otthon egyedül voltak. Bár az exemnek felajánlottam, hogy fizetek neki havi 200 eurót csak lakjon a fiukkal a lakásban amíg én távol vagyok, nem vállalta el. Így aztán az én két fiam 17 és 14 évesen otthon voltak magukra.

Tudom, hogy nem volt könnyű nekik se, sajnos ez idő alatt nemcsak jó dolgok történtek. A kicsi fiammal mindig is voltak gondok. 9 éves korában állapították meg, hogy ADHD betegségben szenved. Én soha nem tudtam elfogadni, hogy ez egy betegség, az apja se tudta ezt elfogadni. Mindig azt mondtuk, majd kinővi, csak az a baj, hogy kicsit rosszabb, mint a többi, elevenebb. A gyerekorvos gyógyszert írt neki, de attól elaludt az órán, úgy, hogy nem adtam neki, nem akartam, hogy az én értelmes okos gyermekem egy zombivá váljon a sok nyugtató gyógyszertől. Na de térjek vissza a külföldi tapasztalataimhoz.

Az első időszakban az öreggel nagyon nehéz volt. Kiabált nekem, csúnyán viselkedett velem, állandó stresszben voltam, mert nem értettem mi a baja. Utólag rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is rám volt mérges, hanem a nejére, aki lepasszolta őt nekem 90 éve öregembert, aki már csak kolonc volt a nyakán. Gazdagok voltak, az öreg egész életében dolgozott, több házuk is volt Ausztriában, Bécsben, és ezen kívül volt egy nyaralójuk is valahol, de mivel az öreg már nem bírta úgy magát, hazapakolták a szülői házba és fogadtak mellé egy külföldi ápolót, vagyis engem, hogy megszabaduljanak tőle. Mind annak ellenére, hogy gazdag emberek voltak, elmondom, hogy az öregnek olyan ruhatára volt, hogy néha szégyelltem feladni rá. Kopott gallérú ingek és agyon vart nadrágok és alsók. A cipője olyan volt, hogy amikor sétálni mentünk mindig attól féltem, hogy attól esik el, hogy megbotlik a cipőjébe. A konyhapénz egy hónapra 300 euró volt, ezt elég jól beosztottam, mivel minden második nap főztem és hetente egyszer sütöttem, ezzel is sokat tudtam spórolni. Azt azonban nem tudom mondani, hogy éheztem, mivel én se voltam olyan nagy étkű. Amikor egy kicsit megtanultam a dolgokat, és már németül is jobban tudtam, egyik reggel az öreg elé álltam és megkérdeztem.

  • Nem tetszik ahogy főzök?
  • De igen, nagyon jól főz, a feleségem soha nem főzött ilyen jól.
  • Nem tetszik ahogy rendben tartom a házat és az udvart, kertet?
  • De igen.
  • Akkor legyen szíves velem ne kiabáljon, mert legközelebb én is kiabálni fogok, és igyekezzen szépen beszélni velem, mert én is úgy beszélek önnel. És ha valamit nem tudok kimondani, ne nevessen ki, mert én az anyanyelvemen kívül még három nyelvet beszélek, maga hányat beszél?
  • Németül.
  • Na látja.

Attól a naptól fogva nem is volt baj az öreggel. Igaz, hogy azt betartottam, mindig, hogy az étel és a sétaidő mindig pontos időben volt, erre nagyon kényes volt, mindig azt hangoztatta, hogy ő katona volt és a pontosság mindennek a lelke.

Mindennap nagyokat sétáltunk, és egyre többet beszélgettünk. Rájöttem például arra, mondjuk a szomszédasszony is besegített, hogy a feleségét mikor elvette, biza az érdekházasság volt, az asszony körülbelül 20 évvel volt fiatalabb, és egyszerűen rávarrta magát erre az emberre. Született egy szem fiúk, azzal az öreg le is volt írva. Egész életében dolgozott és spórolt az asszony meg igyekezett minél többet élvezni belőle. A fia egy arrogáns seggfej volt, a három és fél hónap alatt kétszer találkoztam vele, de mindkét alkalommal szörnyen viselkedett. Az első alkalommal, amikor megérkezett, abba kötött bele, hogy a fürdőben a csap nem volt fényesre törölve, és hogy miért használom a hátsó fürdőt. Elől volt az öreg fürdője és mivel reggel is este is elég hosszasan használta, én hátra mentem a vendégszoba fürdőjét és vécéjét használtam. Természetesen mindegyiket takarítottam és rendben tartottam, de mivel, hogy az nagy ritkán, ha hazajöttek ők használták, a kedves fiát zavarta, hogy én miért használom. Az öreg azt mondta nekem miután elment a fia, hogy menjek nyugodtam vissza és használjam a fürdőt és vécét, csak, amikor ő jön akkor vigyázzak ne legyenek ott a cuccaim. Nos úgy történt, hogy mikor másodszor jött, az egyik neszesszert ott felejtettem a fürdőbe. Olyan rusnyán rám üvöltött a fia, hogy legszívesebben összepakoltam volna és hazamentem volna. Ez is volt az oka, hogy amikor hazajöttem, három és fél hónap múlva, nem mentem vissza, hanem kerestem magamnak más családot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a közvetítővel sem voltam megelégedve, mert megígértek, hogy kifizetik az utamat, végül rájöttem, hogy nemcsak az utamat simlizték el, hanem a betegbiztosításomat se akarták kifizetni, csak hosszas utánajárás után. Az öregem amikor én eljöttem jó színben volt, semmi szervi betegsége nem volt, azon kívül, hogy néha szédült. Én eljöttem októberben és az öreget januárban eltemették. De erről majd a következő bejegyzésben mesélek.

 

2. Az első hét

 

Megígértem, hogy elmesélem, hogy is telt az első hetem, talán életem legnehezebb hete, nos, most azon vagyok. A bácsi, akire vigyázni kellett 90 éves volt, de korához képest elég jól tartotta magát, na, jó, már enyhén kopaszodott, alig volt haja, de az arcán nem volt olyan sok ránc, mint más ilyen korú öregeknek. Arra gondoltam, amikor megláttam először, hogy bizony még jól elélhet legalább 5-6 évet is, ahogyan néz ki. A frau volt a bácsi felesége, aki legalább 15 évvel fiatalabb volt, nos, ő is jól tartotta magát, de ha belegondolok, lehet, hogy több ránc volt az arcán. Vékony magas nő volt, kicsit görnyedt állással, a haja válláig ért és meg volt festve szőkére. Nagyon dialektikusan beszélt és gyorsan, az első napokban nagyon oda kellett figyeljek, hogy mit mond. Az én gyengécske nyelvtudásommal, az ő hadarásával együtt néha az volt az érzésem, hogy semmit nem tudok, aztán be beugrott egy szó egy kifejezés, de az, hogy még szépen válaszoljak is, az már sok volt nekem. Nagyon akartam, de két-három mondatnál nem mentem többre. Nagyon ideges volt velem szembe és türelmetlen. Az első napon elmutatta, hogy miket kell, főzzek az öregnek és elmentünk bevásárolni. Útközben ő csak mondott, mondott, én meg JÁgattam, de miután láttam, hogy idegesíti már azt se mondtam. A központba leérve találkoztunk egy másik ápoló csajjal, aki már évek óta kint dolgozik, és természetesen jobban beszélt, mint én. Odajött hozzánk, hogy, hogy vagyunk, mert meglátott. A néni kezdett vele beszélgetni és el volt ragadtatva attól, hogy Imola milyen jól beszél. Aztán hazafelé ezen durrogott, én meg, hogy valamivel kihúzzam magam a slamasztikából, és hogy vigasztaljam is, azt mondtam neki, hogy majd három év múlva én is ilyen jól beszélek. Rám nézet és azt mondta.

  • Igen, és ebből mi az én profitom?

Akkor értettem meg, hogy itt minden a profitra megy. Nem várhatok el ettől a nőtől semmi jóindulatot, mert őt csak az érdekli, hogy ő mire ad ki pénzt. A ház ahol laktunk, egy nagyon régi ház volt félig meddig felújítva. A fürdőszobát előtte újították fel, hogy én odamenjek. Úgy volt kialakítva, hogy Opá (1gy kellett én is szólítsam az öreget) egyedül is el tudjon boldogulni, akadály mentesítve volt és a falra fogantyúk felszerelve, egyszóval modern fürdő volt tusolóval, kád nem kellett, mert az már nehézséget okozott volna neki, hogy ki-be szálljon. A konyha régebben lehetett felújítva, a padlófajánc nagyon koszos volt, a mocsok beleölte magát, később mindenfélével próbálkoztam, hogy felsúroljam, de nem sokra mentem vele. Elől volt három szoba, egy konyha, fürdőszoba, vécé és előszoba. Ezeket használtuk mi, hátul meg még volt két szoba és hozzá egy kis fürdő és egy vécé külön. Ezek a szobák régen istállók voltak, de át lettek alakítva szobává. Aztán folytatólagosan jött a csűr, amin keresztül a kertbe lehetett jutni. A kert nagyon szép volt, imádtam ott lenni, ahányszor elkeseredtem valami miatt oda menekültem és ott töltekeztem fel. Kicsit a gyerekkori kertemre emlékeztetett. Mint utóbb megtudtam, ők nem laktak ebben a házban, többnyire Bécsben laktak, ez a ház Opának a szülei háza volt és ő járt inkább ide haza. Egy évvel előtte még egyedül jött autóval, de aztán történt, hogy kapott egy gutaütést és utána már nem volt a régi. Bécsben is fogadtak ápolót, de a frau nem bírta őket elviselni, egyiket a másik után rakta ki. Így aztán úgy döntött a frau, hogy a kicsi öreget hazapakolják a szülei házba egy ápolóval és ott jól ellesz. Az öregnek azt mondták, csak nyárára, mert a frau akar egy kicsit üdülni menni. Elég furcsa volt a viszony köztük, a frau igyekezett mindent megadni a férjének, kialakítani a környezetét kényelmesen, de látszott rajta, hogy már nagyon mehetnéke van. Egész nap telefonált, beszélgetett valakivel, biztosan rám panaszkodott meg a cégre, hogy milyen fehérnépet hoztak oda. Én, hogy hasznossá tegyem magam nekifogtam takarítani a konyhába. Mindenütt ujjnyi por és nagyon sok pók és pókháló volt. Azon a napon érkeztek ők is, amikor én, még a saját dolgaikat is együtt pakoltuk ki másnap. Mindenütt takarítottam és közben azt is lestem, hogy milyen ételeket készít, hiszen minden konyha más. Nos, ez sem tetszett neki, mert kijelentette neki nem takarítónő kell, hanem ápoló. Ekkor megkérdeztem mit kéne, csináljak, az öreg egyedül rendezi magát, egyedül mosakodik, öltözik, én előkészítem mindazt, amire szüksége van, mi az, amit nem teszek meg.

  • Mindig én kell, menjek vele sétálni!- tört ki belőle. - neked az első feladatod az, hogy állandóan figyeled, ő hol van és mész utána.

Na, én úgy is tettem, de mit mondjak, az öreg morgott rám, hogy ne legyek folyton a seggébe, mert idegesíti és sétálni se menjek vele, mert ő egyedül is el tud menni. Gondolom azért is mérgelődött, hogy nem a felesége megy vele sétálni. Én összeszorítottam a fogam és azért is mentem vele. Annyira nem tudtam a nyelvet, hogy leálljak vele vitatkozni, és bármit is próbáltam mondani, mindig azt szajkózta –Ich verstehe nicht (nem értem).

Naponta volt két órám szabad és este kilenc órától szabad voltam, bár a banya kihagyta nekem, hogy az öreg, ha éjjel sétál és lábujjhegyen járjak utána és lessem, mit csinál, ja és az ajtómat mindig hagyjam nyitva, hogy haljam, ha járkál. Ő meg hátra ment a szobájába és reggelig nem mutatkozott.

Amikor másnap kihívta Manfrédot és elkezdett panaszkodni, hogy hozzon más lányt, mert én nem felelek meg, akkor Manfréd elment és visszajött egy másik nővel. Jó barna nő volt és erősen festve. Én idegességemben el kezdtem sírni, mert azt hittem most engem szépen hazapakolnak.

  • Ne félj semmit te Marianna helyébe mész, ott egy demens néni van, annak nem baj, ha nem tudsz beszélni, mert őt se nagyon lehet érteni mit, mond.

Ez akkor nagyon jól esett nekem, hiszen azt láttam, hogy igyekszik helyet rendezni nekem, ha már a banyának nem kellek. Igen, ám de a csaj végig ment és hallgatta, hogy miket kell, csináljon és azt mondta ő ide nem jön. Ő nem fog 6 órakor felkelni, és éjjel sétálni az öreg után, ő jól van, ott ahol van és nekem azt mondta csináljam úgy, hogy ne keljen cseréljünk, mert neki ott jó dolga van, és ő ide nem fog jönni. A frau is valamit megérthetett ebből, mert utána már egy kicsit engedékenyebb volt velem. Látta rajtam, hogy mennyire igyekszem és mivel hogy már nagyon mehetnékje volt, még megmutatott egy pár dolgot és rábízott engem a szomszéd asszonyra, Henire, akinek még pénzt is adott azért, hogy engem folyton ellenőrizzen.

Amikor a banya végre elment, kicsit fel tudtam szusszanni. Végiggondoltam a dolgokat és kialakítottam egy programot magamnak. Az öreg régen katonatiszt volt és nagyon szerette a pontosságot. Az evések az pontosan fix órakor kellettek lezajlanak, ha öt percet is késtem már kiabált. Ugyanez volt érvényes a sétálásra is és mindenre. Az öreg nem volt rosszindulatú csak önző. Rájöttem, ha mindent pontosan úgy csinálok, ahogyan ő elvárja, akkor nem lesz vita. Minden jól is ment volna, mert lassan mindent megtanultam, leírtam egy hosszú cetlire a programot, és ha valami nem jutott eszembe, akkor onnan puskáztam, és amikor csak szabad időm volt tanultam, tanultam, tanultam. Vittem magammal hangkazettát és este sokszor feltettem magamnak és olyan is volt, hogy úgy aludtam el. Ha bevásárolni mentem, bármit csináltam ott volt a fülembe. A házban se tévé se internet, csak az öreg szobájában volt egy tévé, de azt csak akkor tudtam nézni, amikor az öreg hagyta és akkor is csak azt, amit ő nézett. Nem számított, eldöntöttem, hogy én akkor is itt maradok három hónapot és ez az idő alatt megtanulom a nyelvet, ha törik, ha szakad.

  • Fel a fejjel Veronika, ez egy nagy kaland és te keresztülmész rajta és minden rosszat a javadra fogsz felhasználni.

Sokat imádkoztam és elmélkedtem és igyekeztem az egészet úgy látni, mint egy lehetőség.

Alig, hogy elment a banya rá két napra beütött a krakk. Reggel, amikor felkeltünk mindig megkérdeztem az öreget, hogy aludt. Az nap azt mondta rosszul, és láttam is rajta, hogy kicsit el van lágyulva. Na de még hat óra se volt, szépen előkészítettem neki a fürdőt és gondoltam ledőlök még egy kicsit, és ha nem is alszok, legalább pihenek. Minden reggel és este egy órát, másfél órát a fürdőben töltött el. Ilyenkor nem volt szabad bemenjek, ne zavarjam, de mindig a közelbe voltam, ha esetleg baj van, akkor ott legyek. Ő azt mondta, amit én is helyeseltem, hogy amíg még önállóan el tud, mindent végezni addig őt hagyni kell, tusolt, aztán bekente magát krémmel, majd a lábait és karjait fájdalomcsillapító krémmel aztán hosszasan pucolta a fogait borotválkozott minden reggel és mit tudom még mit. Ja, igen felöltözött. Bár nyár volt és kánikula neki mindig az alsógatya mellett még két nadrágot és két blúzt elé kellett készíteni, és két zokni, egy hosszút és egy rövidet. Mindent pontosan egymásmellé.

Na, szóval aznap még a fejem el se érte a párnát, amikor hallok egy nagy puffanást a fürdőből. Két lépéssel kint voltam és mit látnak szemeim. Az öregem hanyatt vágódott a fürdőbe, de úgy, hogy hozzá se lehet férni. Az üvegajtó és a fal között.

Képzelhetitek, hogy megijedtem, most mi legyen! Az első reakcióm az, volt, hogy fel kéne szedni onnan a földről, aztán jött a második, de mi van, ha valamije eltörött? A harmadik gondolatnál már én is nehezen szedtem a levegőt, mert vajon lélegzik.

  • Nyugalom Veronika, nyugalom, megoldod!

Odahajoltam hozzá és a nevén kezdtem szólongatni, majd a feje alá tettem egy törülközőt és azt néztem meg, milyen a légzése. Hörgött, nagyon csúnyán tett, ettől még jobban beijedtem.

  • Most mi legyen, ha itt talál meghalni a fürdőben én leszek a hibás, hogy nem tudtam segíteni.

A másik percben már a telefonnál voltam és feltárcsáztam a sürgősséget 144 azt hiszem ezt telefonáltam és körülbelül ilyen stílusban adtam elő magam. Mert akkor csak ennyi telt tőlem.

-Kérem gyorsan jönni, apó elesett, vészhelyzet van. – és bediktáltam a címet, azzal lecsaptam, nehogy már olyanokat is kérdezzen tőlem, amit nem értek. Egész testemben remegtem.

Gyorsan felöltöztem és kinyitottam a kaput, aztán megint odakuporodtam az öreg mellé és próbáltam a fejétől egy kicsit megemelni. Erre kinyitotta a szemét és azt mondta, hogy nincs semmi baj, de hagyjam még egy kicsit a földön, mert kell, pihenjen. Kérdeztem fáj valami, azt mondja nem. Három perc múlva valahogy felkászálódtunk, és ráültettem a székre, vizet adtam, az ijedségre, de azt hiszem én jobban megijedtem, mint ő, erre bevágtatott az ajtón két rendőr. Az öregem meztelen felsőtesttel a pizsamanadrág lepisilve, én felöltözve, de dadogva fogadtam a rendőröket. Ők meg néztek engem, az öreget és kérték az igazolványomat. Miután leigazoltak kérdezték, mi történt én meg kézzel, lábbal magyarázva elmondtam, hogy elesett a fürdőbe, erre a rendőr kért egy mentőt. Nem tudom elmondani milyen kényelmetlenül éreztem magam, hirtelen bűnözőnek tűntem, aki ki akar nyírni egy szerencsétlen öregembert. Aztán rájöttek, hogy mégsem lehetek bűnöző, hiszen én hívtam ki őket, csak egy szerencsétlen auslander vagyok, aki töri a nyelvét, mert keveset beszél németül, s azt is rosszul. Az öreg erre megjelent az ajtóban anyaszült meztelen. Levetette a pisis nadrágot, de mivel még nem fürdött, nem vette fel a másik ruháját. Akkor láttam az öreget először meztelen és feltűnt nekem, hogy a testén kék foltok vannak, régebbi ütések helye. Most mit gondolnak a rendőrök, hogy én verem az öreget? Erre megérkeztek a mentősök is és megvizsgálták az öreget. Az öreg meg elkezdett zsörtölődni velük

  • Hagyjanak békén, nincsen nekem semmi bajom, egy kicsit megszédültem és elestem, s ez a hülye fehérnép úgy megijedt, hogy kihívta magukat.
  • Máskor is szokott elesni?
  • Igen még estem el, de vigyázok és még nem történt semmi bajom, szédülök néha.
  • Azért mégiscsak be kellene, vigyük a kórházba, egy röntgen erejéig, megnézzük, nem törött el semmi.

Az öreg félig meggörnyedve csórén állott ott előttük.

  • Most táncra perdüljek, hogy elhiggyék, jól vagyok?

A rendőrök, összenéztek és látva, hogy nekik semmi feladatuk, elköszöntek és elmentek. Amikor kikísértem őket az én törött nyelvemmel megkérdeztem, most akkor rosszul tettem, hogy hívtam a sürgősséget?

  • Nem, nem maga helyesen járt el, a viszontlátásra.

Amikor visszamentem a szobába a mentősök még mindig ott álltak és vártak. Nem tudtam mire várnak, az öregem elindult a szobája felé, én meg gyorsan utána, nehogy már ott is elessen nekem. Erre rám mordult, hogy menjek, ki ne leskelődök utána. A szekrényből vett ki pénzt az volt a baja, hogy én leskelődöm, honnan veszi ki a pénzét.

Bocsánatkérés közben odaadta a pénzt a mentősöknek, azok elégedetten zsebre tették és elmentek. Utána egész nap és egész héten azt hallottam, hogy az én hülyeségem miatt őt költségbe vertem, mert kihívtam a mentősöket. Délután, amikor beszélt telefonon a banyával már röhögve mondta, hogy én mekkora hülye vagyok, és mekkora felfordulást csináltam a házba. Én nem szóltam semmit, egyet sétáltam a kertbe, amíg lecsillapodtam és utána megint nekiálltam tanulni, mert éreztem, mindennek ez az oka, hogy nem tudok szépen visszaválaszolni neki. Érteni értettem, amit mondott, de a beszélgetés még elég nehézkesen ment.

1.elindulni

 

Ott ültem a bőröndöm előtt és vártam. Istenem, mibe fogok bele? Soha nem féltem az új dolgoktól és szeretem a kalandot az új dolgokat kipróbálni, de ezt valahogy soha nem terveztem be az életemben. Amikor a kilencvenes években ki akartam menni Magyarországra dolgozni egy jobb élet reményében István azt mondta nekem, aki akkor már vőlegényem volt: egy igazi hazafi nem hagyja el a hazáját soha, csak a gyenge jellemű emberek mennek külföldre, milyen magyar vagy te, ha itt tudod hagyni Erdélyt, azt a földet ahol az őseid éltek. Gyökértelen akarsz lenni?- és így aztán nem mentünk sehová, hanem nyáron megesküdtünk és éltük a magunk kis egyszerű életét. Én titkárnőként dolgoztam egy nyomdában, István meg mester volt a szomszéd gyárban. Nem voltunk soha gazdagok, de ami szükséges volt mindig kikerült. Itthon még varrogattam is ez is hozott kicsi pluszot a konyhára és aztán jöttek szépen sorjában a gyerekek is. Egy éves házasságunk után megszületett Kincsem,  akit István néhai nagyapjáról neveztünk el, majd rá két évre megszületett a második fiúnk, Okoska. Ahogy a gyerekek nőttek úgy gondoltuk, hogy nagyobb lakásba kellene, költözzünk, akkor vásároltuk meg a háromszobás lakást. Természetesen nem volt elég a pénzünk így aztán banki kölcsönhöz folyamodtunk. Akkor nagyon jó ötletnek tűnt, a bajok csak később kezdtek jelentkezni, amikor hirtelen a kamatok nagyon felmentek és a két fizetés már nem volt elég a törlesztéshez is és a megélhetéshez. De a baj mindig csőstől érkezik, nehogy túl könnyen ki tudjunk vergődni belőle. Egy nyári délután történt, amikor István a garázsoktól hajtott ki és véletlenül elütött egy férfit, aki részegen tántorgott az autó elé. A bajt még az is tetőzte, hogy aznap István is megivott egy pohár bort, és bár én mindig mondtam, hogy nem jó úgy vezetni, ha csak egy kortyot is ittál, mindig lelegyintett, hiszen egy pohár az nem számít sehol. Annyira nem számított, hogy el kellett adjuk az autót és még adóságot is kellett kérjünk, amire a fájdalompénzt, meg egyéb kezelési költségeket kifizettük. Közben a gyerekek nőttek, én jártam dolgozni és délután otthon tanultam a gyerekekkel. István egyre inkább magába esett, annyira, hogy el kezdett inni és néha még betegeskedett is. Nem akartam elhinni, hogy az a szép család, amit mi megálmodtunk, csak úgy összehulljon, tartottam Istvánba a lelket, azt mondtam, nem baj, ha csak tiszta kenyeret eszünk is, akkor is túl leszünk ezen a bajon. Délutánra még bevállaltam diákokat matematikából és románból korepetáltam őket, hogy ezzel is pótolni tudjam a hiányokat. Ment is a dolog egy darabig, már úgy nézett ki, hogy egyenesbe jövünk és a víz tetején maradunk, amikor megint beütött a krakk. Egyik napról a másikra Istvánt kirakták a gyárból és munkanélküli lett. Okoska15 éves volt és Kincsem17. Már a két állás sem volt elég, hiszen a megélhetés mellett a bankot is kellett törlesszük. Annyira el voltam keseredve, hogy már azt hittem feladom. Akkor találkoztam egy volt osztálytársammal, Marikával, aki elmondta, hogy ő külföldre jár dolgozni már lassan hat éve és szépen megél a családjával ebből. Összeszorítottam a fogam és arra gondoltam, ha ez a megoldás arra, hogy megoldjam a gondjaimat akkor ezt is megteszem. Beiratkoztam egy idősgondozói tanfolyamra és el kezdtem otthon tanulni a német nyelvet. Istvánnak mikor elmondtam csak fogta a fejét, de most nem mondta, hogy ne hagyjam el a hazát. Tudta ő is, hogy nincs más megoldás.

  • Te itthon maradsz és vigyázol a gyerekekre, én meg amint tehetem, küldöm a pénzt. Különben is három hónap múlva itthon vagyok.

Így kezdődött el új életem, új szakmában és új helyeken valahol külföldön, ismeretlenek között.

Ott ültem a bőröndöm mellett és vártam a taxit. A torkom összeszorult, amikor az ajtó becsapódott utánam. István az ajtóban állt és esetlenül intett egyet.

  • Vigyázz magadra és amint tudsz, telefonálj.

A vonaton imádkoztam, hogy lecsendesítsem magamban az izgalmakat. Kölcsönpénzzel indultam útnak, de azt is nagyon féltettem, nehogy valaki megneszelje, hogy pénz van nálam és kiraboljon, és akkor haza se tudok jönni. Az ima jót tett, lassan le kezdtem csillapodni.

  • Nyugodj meg Veronika! – mondogattam magamnak- ez is csak egy kaland és te szereted a kalandokat. Most aztán megmutatod magadnak és az egész világnak, hogy milyen fából faragtak téged. Nem fogsz most megijedni egy kis külföldi munkától. Ha más meg tudja csinálni, akkor te hogyne tudnád.

Ismerős ez a szöveg? Amikor azzal nyugtatod magad, ha más, akkor én is? Nekem ez be szokott válni, és hát mit mondjak, akkor is bevált. Elé vettem a német könyvet és olvastam a szavakat, hogy mire odaérek már nagyon formába legyek.

A vonaton valahol Brassó környékén felült egy román nő, aki ugyancsak Ausztriába utazott és mikor megtudta, hogy Bécsig együtt utazunk, úgy megörvendett nekem, hogy egyből átült az én fülkémbe és elkezdett beszélgetni velem. Az eleinte még örvendtem is, hogy legalább nem vagyok egyedül, de annyit mondott, hogy egy idő után éreztem a fejem zsongani kezd és már azt se hallom, mit mond, csak néztem, ahogyan a szája mozgott és néha egyet-egyet bólogattam hozzá. Egész éjjel a szája be nem állt. De ne kérdezzétek miről is beszélt, valamiket mondott a férjéről, akit ugyan nem szeret, de vele él, mert egész jól el vannak, a gyerekéről, akit annyira imád, hogy ki se tudja mondani és, és, és. Már valahol a családfánál tartott, de bocsánattal legyen mondva én valahol rég elmaradtam és csak udvariasan hallgattam, de a fülemig már nem jutottak el a szavak csak apró zajfoszlányok formájában. Bécsben, amikor leszállt és otthagyott nagy ölelgetés után szinte megkönnyebbültem. Becipekedtem valahogy nagy nehezen a bőröndömmel a váróterembe és felhívtam a megadott telefonszámon azt az úriembert, aki utánam kellett jöjjön, vagyis a munkaközvetítőt, aki mellesleg osztrák volt és egy babot se tudott magyarul. Előre magamban elismételtem mit fogok mondani. Amikor felvette, egy szuszra elmondtam, nehogy félbeszakítson, hogy én ki vagyok, és hogy megérkeztem.

  • Jól van, húsz perc múlva ott leszek – és azzal letette a telefont.

Megkönnyebbülten nyugtáztam le, hogy ezt is megoldottam és elég simán ment az első német beszélgetésem. Igen ám, de eltelt húsz perc és még húsz és én már el kezdtem idegeskedni, hogy vajon akkor most jól értettem, amit mondott? Vajon húsz percet mondott, vagy két óra húsz percet? Mindenfélét össze vissza gondoltam és közben éreztem, hogy az idegeskedésem egyre nő és a fáradtságom is. Arra gondoltam, hogy várok jó sokat, talán egy órát, kettőt, lehet valami közbe jött. De mi lesz, ha nem jön egyáltalán? Akkor mihez fogok kezdeni? Ha nem fog jönni estig, akkor megérdeklődöm, mikor megy vissza vonat és hazajövök. Annyi pénzem még van, és ez van. De akkor, hogy fogom megadni a kölcsönkért tartozást? Nem, nem, nem jöhetek haza, ha csak egy módja is van, maradnom kell. Erre már olyan ideges lettem megint, hogy szinte hányingerem lett. Leültem egy padra és imádkozni kezdtem. Így telt el legalább két óra, mire megérkezett egy hatvanas férfi és egy fiatalabb. Nem tettek rám valami jó benyomást, de örvendtem, hogy legalább odaértek. A férfi bocsánatot kért, állítólag sokat kellett várni valahol és menjek, mert még el kell, vegyenek valakit a reptérről is. Addigra már jó délfelé állt az idő. Az autóban, amikor beültem, egy kicsit felszusszantam és kézzel, lábbal magyarázni kezdtem, ami nem jutott eszembe németül azt mondtam angolul vagy ki tudja, hogy, de igyekeztem megértetni magam. Az idősebb férfi Manfréd elég toleráns volt, úgy látszik szokva volt már az ilyen se keze se lába mondatokkal, mert nagyon udvariason bólogatott és azt mondta nem is olyan rossz a nyelvtudásom. Aztán utaztunk, reptér és ki a városból, kanyar után egyszer csak megfordult bennem minden és alig tudtam kihajolni az autóból, hogy le ne hányjam az autó belsejét. Nagyon kellemetlen volt, borzasztóan röstelltem magam, de ugyanakkor olyan rosszul is éreztem magam, hogy alig álltam a lábamon. A sok izgalom megtette a hatását, na meg a nem evés és a kanyarok. Három óra felé megérkeztünk a kisvárosba ahová kellett menni, de nem mehettünk fel a családhoz, mert csak hat órára vártak. Leültünk a nagy melegben a központi cukrászda teraszán és vártunk. Én csak vizet ittam és igyekeztem minden erőmmel azon lenni, hogy valamennyire jöjjek helyre és ne nézzek úgy ki, mint egy mosogató rongy. Hat órakor, amikor a család kapuján beléptünk, már azt se tudtam lány vagyok vagy fiú. A sok nem alvás, az izgalom és meleg megtették a hatást. Manfréd bemutatott a családnak, és megemlítette, hogy én nagyon fáradt vagyok, esetleg hamarabb, ha megengedik, lefeküdnék.

  • Felesleges, mert kilenc órakor mi is lefekszünk, akkor majd lefeküdhet. – ezekkel a mondatokkal írta be a mama magát az emlékezetembe, és sajnos később se cáfolta meg roppant jóindulatát.

Szikár vénasszony volt, körülbelül hetven valahány éves és a férje idősebb, pontosan kilencven éves, ő volt a beteg, rá kellett vigyázni.

  • A férjemet szólítsa csak Opának, engem frau Évának. Legyen szíves porszívózza ki a szobáját ott fog aludni, a szőnyeg egy kicsit kopottas, de felvesszük és megfordítjuk, úgy jobban fog kinézni, utána meg behozzuk az ágyát is ahol aludni fog.

Én szó nélkül kiporszívóztam és utána becipeltük az ágyat Manfréddal, utána ment el csak. Hát mit mondjak, régi szoba, kicsit dohos és az ágy sem volt valami nagy wasisdass, elég keskeny lévén, egyszer lemértem 95 cm volt csak. Ebben az ágyban töltöttem el három és fél hónapot, de nem bántott különösképpen, arra gondoltam, hogy ez egy kaland, és ha kell, a földön is elalszom.

Másnap igyekeztem mindenben a kedvére lenni a fraunak, de valahogy nem sikerült. A baj az volt, hogy kiderült a német tudásom elég gyenge lábakon áll. Bár sok mindent értettem, nem voltam képes a szavakat mondatokká összerakni, s ha eszembe is jutottak a szavak, hiszen otthon három hónapon keresztül csak tanultam, mintha a levegőben röpködtek volna, éreztem, hogy csak a szavakkal nem tudok semmit kezdeni.

  • Ich mache alles….ezt tudtam mondani és mindenre ezt is mondtam, miközben figyeltem, hogy minek mi a rendje, hogy minél hamarabb megtanuljam a házi szabályokat. Az orvosságot már első nap össze tudtam rakni, mert le volt írva, olvasni tudtam és hát értelmesnek is tartottam magam annyira, hogy ki tudjam következtetni melyik dobozban mi, van. Délutánra mégis a banya, mert kiderült, hogy az, felhívta Manfrédot és azt mondta, takarítson el engem onnan, mert ő nem tud velem értekezni, mert én nem tudok németül. Én értettem, hogy miről beszélgetnek, de nem tudtam mit szólni, csak összeszorult szívvel vártam, hogy mi lesz velem. Még a gondolatára is sírnom kellett, hogy most ennyi fáradság után csak úgy hazapakolnának. Nekifogtam kipucolni a konyhát, látszott, hogy évek óta nem laktak a házba, minden csupa por volt és a ház tele volt pókhálókkal. Közben meg imádkoztam, hogy a jó Isten ne engedje meg, hogy én hazamenjek, mert nekem törik, szakad, itt kell maradni és meg tanulni a németet, hogy el tudjak boldogulni. Manfréd megígérte, hogy elvisz, csak kérte a fraut, adjon egy hetet, hogy tudjon helyettem valaki mást szerezni, mert az nem olyan könnyű. Akkor egy kicsit haragudtam én is rá, hiszen nekem azt mondta volt, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem tudok olyan jól, hiszen megértő család, de mint kiderült ők nem is tudták, hogy én nem fogok folyékonyan csacsogni velük. Utóbb aztán mégiscsak hálás voltam, hogy így történtek a dolgok, hiszen bárhogy is vesszük, végül ott maradtam három és fél hónapot és két hónap után már elég jól tudtam beszélni, igaz éjjel nappal tanultam. Sokszor úgy aludtam el, hogy a fülhallgató a fejemen maradt és még álmomban is a német szöveget hallgattam. Az első hetem volt a legnehezebb, de azt majd holnap fogom elmesélni.

 

süti beállítások módosítása